A Kiscsillag meséje

-Nem tudod mi ez a papírköteg? - kérdezte Apa az Anyától. Anya csodálkozva nézett az asztal felé.

- Nem tudom, de gyere és nézzük meg.

Megkerülték a kis dohányzóasztalt, leültek a kanapéra és olvasni kezdtek.

Most sem tudom elhinni, de írok!

Igen ez nagyon nagy dolog, mert egyébként tudatosan, nem igazán tudom használni a kezem és egyébként is csak 5éves vagyok.  Biztos, hogy most azon morfondíroztok, hogyhogy tudok írni. Nekem is hihetetlen, de természetesen van rá magyarázat. Ma este, miután Anyukámék leraktak aludni, arra ébredtem, hogy valaki gyengéden megkocogtatja a bal fülemet. Mikor kinyitottam a szemem egy kékes - zöldes csillogós ruhát viselő tündér ült a vállamon. Azért tudom, hogy tündér, mert miután látta a csodálkozást az arcomon, mosolyogva közölte velem, hogy ö egy barlanghegyi tündér. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mit akar, elmondta, hogy kapok tőle egy ajándékot erre az éjszakára. “Ma éjszaka tudsz írni az egészséges emberek nyelvén.” “ És ezt az ajándékot arra használod, amire csak szeretnéd.”

Alig tudtam megszólalni és nem csak az ajándék miatt, hanem mert az én nyelvemen szólt hozzám és megértette, amit én mondtam neki.

Felreppent átlátszó fényes szárnyain és egy köteg papírt és egy tollat hozott oda nekem. Először óvatosan nyúltam a tollért, de nagy boldogan vettem tudomásul, hogy minden gond nélkül fel tudom venni a takaróról. Ölembe vettem a papírtömeget és elkezdtem írni. Először azt írtam le, hogy Apa és Anya. Csodálatos érzés volt!

Már tudtam is mit akarok ezzel az ajándékkal kezdeni: Leírom, amit eddig nem voltam képes elmondani a ti nyelveteken!

Sziasztok, Kiscsillag vagyok. Anyukámék legalábbis mindig így hívnak. De Igaziból a rendes nevem Erika.

A szüleimmel élek, nappal egy gurulós székben (amit ők kerekes székként emlegetnek), esténként pedig az ágyikómban. Ez egy speckós ágyikó, hogy ne essek le róla és könnyű legyen kiemelni. Én születésemtől fogva egy kicsit más vagyok, mint a legtöbb gyerek. Anyumék nem igazán értik, ha beszélek hozzájuk, sokszor hallom, ahogy azt mondják, hogy torokból kiabálok és sikítozom. “Sajnos nem értem Kiscsillag, de mindjárt kitaláljuk, hogy mi a baj”. Amikor ezt hallom (nem kevésszer!), gesztikulálva és hadonászva próbálom elmagyarázni nekik, hogy nekem, meg amit ők mondanak az teljesen érthetetlen! Gügyögnek össze vissza ahelyett, hogy végre megértenék, mit mondok. Viszont ugyanakkor fantasztikusak, mert mindig rájönnek, hogy mi a baj. Ja egyébként most múltam el 5 éves, de ezt talán már említettem.

Nagyon szeretem az Anyukámat és az Apukámat is és tudom, hogy ők is szeretnek. De tudom, érzem azt is, hogy nem könnyű velem... Régen sokat láttam Anyut sírni főleg etetések után, vagy közben...ilyenkor mindig próbáltam mosolyogni rá és megsimogatni, de mivel a kezem nem mindig azt csinálja, amit szeretnék sokszor pofon lett belőle. Nagyon bántott ilyenkor és próbáltam helyre hozni, de általában összevissza csapkodás lett a vége. Ilyenkor Anyu lefogta gyengéden a kezem és ilyeneket gügyögött “Tudom, tudom Kiscsillag, de próbáljunk azért egy kicsit enni”. Nem értettem mit mondott, de olyan gyengéd volt és kedves, hogy ilyenkor megpróbáltam én is segíteni. Próbáltam kevesebb félelemmel nyelni a tápszert vagy a pépes kajcsikat. Kisebb nagyobb sikerrel. Apu is sokat etet, ő nem szokott sírni, de azt azért sokszor láttam rajta, hogy elszomorodik. Ilyenkor ö is megkapja a maga pofonját. Persze azért öt is láttam már sírni. Olyankor azt hiszi, hogy alszom, pedig sokszor csak lehunyom a szemem. Simogatja az arcom és ilyeneket mond az ö nyelvükön, hogy “Nagyon sajnálom Kiscsillag, hogy sokszor nem tudom, mit szeretnél”.

Szeretem, amikor simogatnak és puszilgatnak. Szerencsére nagyon sokszor megteszik. Én is szeretek puszit adni a nyelvemmel szoktam. Egyébként is, mindent a számba veszek és megnyalok, mert így ismerkedek a formákkal és anyagokkal.

Reggelente Apukám dolgozóba megy, Anyu pedig egész nap velem van. Naponta ötször kapok enni, ebből Anyukámtól 2-3 szor, Apukámtól 1-2 szer, kivéve két napot, amikor ö is otthon van egész nap. Ilyenkor van, hogy az összes étkezést átveszi Anyutól, hogy tudjon pihenni. Az étkezéseken kívül óránként inni is kapok. Van, hogy sokat tiltakozok az evés, vagy az ivás ellen. Én soha nem érzem, hogy éhes vagy szomjas lennék.

Sokat visznek fejlesztésre is és oviba is járok. Bár nagyon nehezen találtak olyat Anyuék, amelyik befogadott volna. Legtöbb helyen az etetésemtől rettentek meg és, hogy még mindig pelenkázni kell. Meg hát ugye nem tudok járni és sokat kell velem foglalkozni és fejleszteni. Volt olyan hely ahol nekem már nem jutott volna fejlesztő néni.

Állítólag nagy szerencsém van, hogy járhatok oviba. A nagyobb nehézség az iskola lesz majd mert, ha fel is vesznek, oda nagyon sokat kell majd utaznunk Anyuval. Ja igen, mivel Anyukám velem van egész nap így nem tud dolgozni.

Mindig látom, hogy egy pénztárcának nevezett dologból papírdarabokat adnak a bébiételért vagy éppen a pelenkáért cserébe és a hozzánk kijáró fejlesztő néninek is. Igen jár hozzánk egy fejlesztő néni, mert amit az oviban kapok az nagyon kevés. Sőt előfordult, hogy az egyikük elment és hónapokig nem kaptam fejlesztést, mert nem volt kitől. Úgyhogy sajnos szükség volt egyre, aki kijár hozzánk pénz (mert hallottam, hogy így hívják azt a papírt) ellenében. Anyukám szokta is mondani, hogy nem tudja, meddig tudjuk még kigazdálkodni. Nem értem, hogy ez mit jelent, csak azt tudom, hogy volt olyan időszak, amikor nem tudott jönni. Az oviban a mi kis nyelvünkön sokat beszélgetünk. Volt, aki azt mesélte, hogy hozzájuk nem jár fejlesztő néni, mert az Anyukája egyedül neveli őt és mivel dolgozni nem tud, nem jut abból a pénznek nevezett papírból, amit az állam nevű bácsitól kap. Ez nálunk is nagy probléma, ha Apukám nem dolgozna olyan sokat, akkor hozzám sem tudna kijönni a fejlesztő néni. Ráadásul sok más dolog is van, amit, abból a kapott pénzből kellene kigazdálkodni. Gyógyszerek, fejlesztőeszközök, speciális ételek (pl. nekem tejallergiám is van), vagy pl. az utazás a fejlesztőhelyekre és az oviba. Sokan mesélik, hogy milyen messziről járnak be, mert a közelben nem volt befogadó óvoda. Így van, hogy csak az utazás több mint 2-2 óra oda és vissza. De legszomorúbb történet az volt, amikor egy kisfiú arról mesélt, hogy ha valaki nem segít, a családjuknak ki fogják őket rakni a lakásukból, mert nem tudják fizetni. És mivel nem nagyon tudnak hova menni öt el akarják venni a szüleitől és egy intézetbe zárják. Egyszer hallottam egy ilyen intézetről, hogy ott a hozzánk hasonló gyerekek, folyamatosan félálomban vannak. Én nem akarok egész életemben, félálomban lenni! Nagyon megijedtem, amikor erről mesélt!

Szerencsére Robikáéknak (mert így hívták a kisfiút), az emberek összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy nem kellett elköltözniük. Viszont sajnos ismertem olyan kislányt, akit elvettek a szüleitől és intézetbe zártak, mert nem járt óvodába, pedig a szülei nagyon sokat próbálkoztak, de nem találtak az ö állapotának megfelelőt. Remélem, azért jól van...

Szóval igen mi speciális (mert ezt a szót szoktam hallani, hogy használják ránk) gyerekek sok időt és energiát igénylünk a szüleinktől. Bizony ez egy egész napos készenlét (24 órás, ugye így mondják a ti nyelveteken?), mert sajnos van, hogy az éjszakáink sem túl jók. Nem tudunk aludni, vagy mint pl. ahogy én is időnként, itt belül a fejecskéjükben éreznek néha olyan feszültséget, vagy hogyishívjákot.

Mi gyerekek is tudjuk és érezzük, hogy milyen fárasztó nekik ez, úgyhogy ezért (is) nagyon szeretjük a szüleinket és próbálunk a magunk módján a lehető legtöbb szeretetet, puszit és ölelést adni nekik, ha ez néha egy két pofonban is ér véget.

Ezért kérlek, hogy ti is szeressétek a szüleinket és minket pedig fogadjatok el olyannak, amilyenek vagyunk. Mások vagyunk, de ezt nem mi akartuk, így alakult. Ettől mi ugyanúgy vágyunk a szeretetre és, hogy ne szánakozva és sajnálkozva tekintsetek ránk. Nekünk ez a természetes és szeretni így is tudunk, sőt ez az éltető elemünk.

Ja és kérem az állam bácsit, hogy ö is figyeljen többet a mi szüleinkre és segítse őket, mert igen velünk nem könnyű és tényleg sok terhet jelentünk nekik.  Ha másért nem, akkor azért, hogy élhetőbb legyen az életük, ne keljen elveszíteni a gyerekeiket és legalább egy kis teherrel kevesebb nyomja a vállukat.

A kis tündér szólt, hogy lassan lejár az időm, úgyhogy be is fejezem. Köszönöm, hogy elolvastatok! De jó volt írni tudni legalább egy kicsit, így végre el tudtam nektek mondani a ti nyelveteken pár dolgot arról, ami bennünk zajlik. Sziasztok! J

Anya könnyes szemmel ránézett a mellette ülő Apára és letette a papírlapot. Apa megfogta a kezét, majd felálltak és elindultak a gyerekszoba felé. Szombat volt így ma Apa etette Kiscsillagot.

B.P