2016. szeptember 11., vasárnap

SNI-s gyermeket nevelek II.

Facebook oldalunkért klikk ide!CSak Együtt Van Esély


Ezzel az írással, egy cikk sorozatot szeretnénk elindítani, mely szülői történetekből fog állni. Először mi csoportalapítók mutatjuk be életünket, majd utána jöhetnek a Ti történeteitek (természetesen név nélkül!). Ha van kedvetek küldjétek el nekünk, hogy ezzel is segíthessük egymást: csevecsoport@gmail.com

Sárándiné V. Szilvia a CSEVE – csoport egyik alapítója:

ZIVATARLÁNYKA

Ő a harmadik gyermekem és végre kislány a két fiú után!
Nagy volt az öröm! A szülésnél volt némi komplikáció, de szerencsére így utólag semmi komoly.Nem beszél és nem szobatiszta, de nincs semmi baj mondja az orvos és a védőnő, későn érő és félénk kislány......úgysem foglalkoznak vele csak majd 3 éves kor után, hiába is küldenék tovább. Elhittem és vártam, rosszul tettem, mert így elestünk a korai fejlesztés lehetőségétől.

Két hét hiszti vagy dühroham (olyan falba verős, napi 20) után beszélni kezdett, rögtön helyesen ragozva, rövid mondatokban, nagyon büszke voltam. Mégis tökéletes a gyermekem! 
Pár hónap beszélést viszont félév teljes csend követte, kezdett leépülni, nem mosolygott, nem ugrált, nem szaladgált, már a kezével sem volt hajlandó fogni a poharat, a két öklével fogva tartotta csupán. Mélybe zuhantam, éjjel-nappal állandó aggódás lett az életem. Azt hittük meg fog halni, egyre kevesebb életet láttunk benne. Veszekedtem a háziorvosnál, végre beutalta kivizsgálásra, a kórházban nem találtak szervi problémát, itt merült fel először az autizmus gyanúja. Vadaskertben 4 évesen megkapta az autizmus diagnózist és én nagyon boldog voltam, mert nem halálos beteg, mert annál minden jobb, mint hogy elveszítem a gyermekemet!

Autizmus? - Esőember?- Nem tetszett, hiszen nekem lányom van, így lett Zivatarlányka, ez pont olyan kedves kifejezés, mint Ő maga.
Most már nevén neveztük a problémát, röpke félév a Szakértői Bizottságra várva, minden papíron, a gyermeknek közösség kell. Igen-igen, de a helyi egyetlen óvoda nem fogadja, mert az Alapító Okiratában nem szerepel az autizmus. Más megoldást nem találva másfél évig a szomszéd településen családi napközibe fizettük be, nem kevés magyar forintért, közben kerestünk a jobb és olcsóbb lehetőséget. Budapesten találtunk egy speciális óvodát, ahol szívesen fogadnak, ha van a közelben lakcímünk, lett is, persze csak papíron. Nagyon boldogok voltunk apukával, hogy végre jó helyen van Zivatarlánykánk, ahol figyelembe veszik az autizmusát, fejlesztik, tanítják.....
Tévedtünk! Ez az EGYMI pusztán gyermekmegőrzőként funkcionált, szégyenlem magam, hogy elhittem amit az óvodavezető és az óvónénik állítottak, és a megérzéseimet félretettem, a gyanúmat hagytam elaltatni, de annyira szerettem volna ha sikerül! Ott kezdődött a baj, mikor elkezdtem kérdezősködni, megette-e az ebédet,milyen mozgásfejlesztést alkalmaznak, mit fejleszt az autizmus specifikus szakember heti 2X20 percben?
Hiszen 16 órakor már nem tudta megmondani az óvónéni ebédelt-e, hiszen Ő 3 gyermekre figyel, mit képzelek én?

A tornára azt felelték, pont olyan tornát kap, ami neki kell, már a módszert sem tudták megnevezni.
Az autizmus specifikus szakember első mondata az volt, hogy nincs ilyen irányú végzettsége, és félév alatt már elérte, hogy a mesekönyvben megmutatja neki a gyermekem melyik a kutya és melyik a macska.......ez nagyon jó, csak ezt már másfél éves korában is tudta, az ekkor már 7 esztendős ép értelmű leányom.

A következő éves vizsgálaton a Szakértői Bizottság tőlem kérdezte milyen fejlesztéseket kap az oviban, mire elmondtam, hogy én is ezt szerettem volna megtudni most tőlük. Ez egy vicc, egy nagyon rossz vicc! Panaszt akartam tenni, de nem tudtam, nem engedték, és abban az időben még nem ajtóstól rohantam a házba. Azt javasolták papíron mondjak le a fejlesztésekről, vállaljam el hogy magánúton megoldom, és akkor sima normál oviba vihetem Zivatarlánykát.

Így történt, a helyi óvoda fogadta arra a 2 hónapra, ami még a nyári szünetig volt az integrált iskola előtt. Beilleszkedett, barátságot kötött, verseket tanult, kinyílt és mosolygással teltek meg napjaink. Kicsit fellélegezhettünk az újabb megpróbáltatások előtt.

Már 11 éve élünk az autizmussal, nem mondom hogy szeretem és egyszerű az életünk, de elfogadtuk, mert kimondva vagy kimondatlanul itt van velünk mindennap, éjjel-nappal. Évekig még az álmaim is erről szóltak, folyton a megoldást kerestem az éppen aktuális problémára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése