Jogában áll...

Élni.
Amikor a „Menj tovább” című írásomba
belekezdtem, tulajdonképpen az autista fiam
oktatásáról, a nehézségekről, egy másik országbeli
újrakezdéséről szerettem volna a tapasztalataimat
megosztani, ennek bevezetője lett volna. Többször
nekiültem a folytatásnak, hiszen az érkezésünk óta
eltelt egy hónapban gyakorlatilag sínre került a
jövője, ehhez egyszer kellett bemennem a helyi
általános iskolába, az igazgató telefonált egyet, és
beindult a gépezet. Telefonok, e-mailek a
hivatalokkal, különböző verziók, de mindvégig
éreztem, CSAK a gyerek számít, a szituáció nem
mindennapi, nehéz a bürokráciát megkerülni, de a
gyerek érdekében mindenre kapható, mindenki.

Nehéz volt eljönni, még nekem is, pedig nyolc évig
csak aludni jártam haza, egy éve pedig már csak
havonta, hathetente. Feszültek és idegesek
voltunk, feleségem Évi otthon vezényelte az
elindulást, én itt készítettem elő az érkezést, el is
fáradtunk az indulás napjára, lelkileg és fizikailag
is. És bár azt hittem, nem ráz meg, fura volt
ránézni eddigi otthonunkra úgy, hogy ennyi volt,
vége.
A megérkezés utáni első hét sem volt
fáklyásmenet, aztán Hanna lányomnak eljött az
első nap az iskolában. Ez volt a áttörés, itt
dübörgött a föld, az eddig a lelkemet nyomó
mázsás kövek legördülésétől. Tíz perces
stresszoldás. Persze elkísértem Hannát a suliba,
megkerestük az osztályfőnököt, aki „élesre
állított” német-magyar fordítóprogrammal
fogadott, és pillanatok alatt meggyőzött, hogy
annak ellenére, hogy nagyon nehéz lesz egy 14
éves kamaszlánynak, megoldják a beilleszkedést.
Az első nap első tanórája után Hanna saját és
kizárólagos némettanárnőt kapott, akivel el is
kezdték a tanulást. No nem magolással,
beszélgetéssel, séta, vagy épp kutyasétáltatás
közben. Ez így megy majd az első félévben
biztosan, a kevésbé fontos tanórák, illetve a
franciaórák helyett turbó német nyelvi
felzárkóztatás lesz a program. Tíz perc után
tudtam, itt bajunk nem lehet.
Elindultunk mi is, felfedezni, felderíteni. Mert
bizony Svájc nem egyszerű, nagyon kell figyelni,
mit, hol vesz az ember, pillanatok alatt el lehet
szállni anyagilag, viszont odafigyelve, szigorú
költségvetést követve meg lehet élni, jelenleg egy
fizetésből is. Ami nagyon drága, és
elkerülhetetlen, a lakásbérlet és az
egészségbiztosítás. De a napi élethez itt vannak a
már otthonról ismert multik, gyakorlatilag
ugyanolyan árszínvonallal, ami valószínűleg az
itteni ÁFA mértékének is köszönhető, hiszen az 8
% alatt van. Érdekes összehasonlítani az otthoni
27%-kal, különösen úgy, hogy ez az adó a
szegények adója.
Közben Évi is aktivizálta magát, talált egy
integrációs nyelvtanfolyamot a szomszéd
városkában és bejelentkezett. Választható volt a
papa-mama-gyerek, a mama-gyerek, a női, és még
nem tudom hányféle lehetőség. A tananyag az
integrációhoz fejlesztve, felesleges sallangok
nélkül, lényegre törően. Hogy ez jószívűség, vagy
gyorsabb út a munkába álláshoz, és adófizetéshez,
azt nem tudom, de sejtem. Valójában mindegy is.
Egy hónap után szépen egyenesednek a dolgaink,
gyorsan távolodik az otthoni kilátástalanság, győz
a befogadó környezet.
Ami nehezebb, olvasni az otthoni híreket, a
sorstársaink bejegyzéseit a csoportban, épp
melyikük gyerekének nem jutott óvoda, iskola,
gyógypedagógus. Azt hittem, ezt hátrahagyva
könnyebb lesz, de sajnos a kontrasztot látva,
férfiként, a sírás fojtogat. Főleg úgy, hogy belülről
az is látszik, a „hardver” itt is ugyanaz, ugyanolyan
emberek sertepertélnek a gyerekeink körül. A
”szoftver” más, a hozzáállás. Az anyagi
lehetőségek nagyon kevés szerepet játszanak a
szituációban, bár azért az látszik, nem kevés pénzt
fordítanak itt az oktatásra. És folyamatban egy
program is, a célja minden svájci iskolát azonos
szintre hozni, mindenhonnan azonos eséllyel
induljanak a gyerekek a felnőttkor, a
pályaválasztás felé.
Szülőértekezletre hívott az osztályfőnök, múlt hét
csütörtökre, este hatra. Hárman mentünk, anya,
apa, Hanna. Hogy egyenlő esélyek legyenek,
hárman vártak minket, az osztályfőnök, az
integrációért felelős gyógypedagógus, és a Hanna
személyi némettanárnője. Kezdésnek egy
nyomtatott tájékoztatót kaptunk a beszélgetés
tervezett pontjairól, képekkel illusztrálva.
Bevezetés.
Első benyomások, mi egyszerű, mi nehéz, tanárok,
szülők, gyerek véleménye.
A nyelvi támogatás, felmentések egyes
tantárgyakból a némettanulás javára, jogok a
könnyítésekkel kapcsolatban.
A képzési rendszer, a pályaválasztás lehetőségei, a
svájci továbbtanulás feltételei.
Pontos menetrend a kilencedik osztály végéig,
önéletrajzírással, motivációs levéllel, szimulált
állásinterjúval.
Másfél órás, kifejezetten felszabadult, jó
hangulatú beszélgetés volt, helyenként vidám is,
mert a néha igénybe vett fordítóprogram dobott
pár komikus megoldást.

Megkönnyebbültem, nyugodtan várom a jövőt,
annak ellenére, hogy azzal is tisztában vagyok,
lesznek nehéz napok, de ilyen támogatással
megoldunk mindent, az biztos.
Ami a szélesebb környezetünket illeti, majd’
mindenki mosolyog, kutyasétáltatás közben
minimum köszönünk, de jó néhányszor váltunk
pár szót is. Ez azért is érdekes, mert a svájci,
büszke svájci. (Csak egy egyszerű példa,
háromszor annyit is fizet egy tojásért, egy kiló
krumpliért, vagy bármi másért, ami hazai termék.)
Büszke svájci, de nem több, mint én.
Mint én, a migráns.
(Az írás szerzője Dömötör Zoltán, a Csak Együtt Van Esély csoport tagja)