Jogában áll...
Élni. Amikor a „Menj tovább” című írásomba belekezdtem, tulajdonképpen az autista fiam oktatásáról, a nehézségekről, egy másik országbeli újrakezdéséről szerettem volna a tapasztalataimat megosztani, ennek bevezetője lett volna. Többször nekiültem a folytatásnak, hiszen az érkezésünk óta eltelt egy hónapban gyakorlatilag sínre került a jövője, ehhez egyszer kellett bemennem a helyi általános iskolába, az igazgató telefonált egyet, és beindult a gépezet. Telefonok, e-mailek a hivatalokkal, különböző verziók, de mindvégig éreztem, CSAK a gyerek számít, a szituáció nem mindennapi, nehéz a bürokráciát megkerülni, de a gyerek érdekében mindenre kapható, mindenki. Nehéz volt eljönni, még nekem is, pedig nyolc évig csak aludni jártam haza, egy éve pedig már csak havonta, hathetente. Feszültek és idegesek voltunk, feleségem Évi otthon vezényelte az elindulást, én itt készítettem elő az érkezést, el is fáradtunk az indulás napjára, lelkileg és fizikailag is. És bár azt h
